Az aztékok többféle módon alkalmazkodtak a környező környezetükhöz, beleértve az úszókerteket, hogy lehetővé tegyék a mezőgazdasági termelést a vízfelületeken, kenuk építésével és gátak létrehozásával. Az aztékok mocsaras és nedves környezetben éltek a Texcoco-tó közelében, amely Mexikó völgyében fekszik. Az aztékok a környezetükre jellemző akadályokkal szembesültek, mint például a gyakori árvizek, amelyek bizonyos alkalmazkodást tettek szükségessé ahhoz, hogy az aztékok túlélhessenek, sőt boldogulhassanak.
Az aztékok ahelyett, hogy máshová költöztek volna, hogy kedvezőbb vidékekre építsenek, fővárost alapítottak közvetlenül egy hatalmas mocsár fölött. Tették ezt az istenek észlelt utasítására, akik arra utasították az azték vezetőket, hogy békésen telepedjenek le azokon a vidékeken, ahol egy kígyót tartó sas pihent. Ahogy az elképzelt sas megjelent egy vezérnek a mocsaras területen, az aztékoknak nem volt más választásuk, mint építkezni ezen a helyen. Az új hazát övező tavak és lagúnák bejárására az aztékok kenukat és szállítóhajókat építettek. A nedves éghajlaton rengeteg növényzet nőtt, és az aztékok megtudták, mely növények értékesek táplálékforrásként. Azonosítottak ehető növényeket, és begyűjtöttek gyógyászati felhasználásra szánt növényeket. Az aztékok kezdetleges, de stabil infrastruktúrát hoztak létre, mint például gátak és támfalak, hogy szabályozzák a környező vizek áramlását a mezőgazdaság és a biztonságos építkezés érdekében.
Az azték adaptációk közül a legegyedibbek között szerepelt a csinamák vagy az úszó kertek. Ezek a kertek meghatározott földrészleteket fedtek le, mint földi társaik. A chinampák azonban lebegő szigetekként működtek, és lehetővé tették az aztékok számára, hogy rögtönzött mezőgazdasági területeken, vízen termesszenek.
